Az ébredés pillanatai 2. rész
Mellette állva óriásnak tűnt, és magasztosnak. Teljesen nem emlékszem, de talán hátra is hőköltem, amikor megpillantottam.
(E cikk első része itt olvasható.)
Pont úgy nézett ki, mint a filmbéli terepmotorok: magas sárvédő, széles kormány, piros csíkozás a tankon, ma már tudom, hogy ezt hívják yamaha-csíknak, aranyra festett óriáskerék méretű küllős kerekek, kornak megfelelő szolid terepgumi. Bűzlött az olajtól, a térben pihenő benzines, és fűtőolaj-tartályból pedig hömpölygött az egyébként kellemetlen, számomra rózsaillatú pára.
Amennyiben a nagyszülői fűtőolaj, és üzemanyagkészlet kilétére kíváncsian felhúzzák szemöldöküket, úgy némi magyarázatra szorulok. Nem tudom, hogy másutt, más családokban miként érvényesült a háborút megjárt emberek gondolkodásmódja, de a nagyapám, aki egy Don-kanyarbéli túrából nehézkesen ugyan, de hazaevickélt, állandóan gyűjtögetett. Legyen szó rozsdás szegekről, használhatatlan bicikliküllőről, néhányszáz üveg lekvárról, vagy ezer liter fűtőolajról, mindig bespájzolt, nagyjából azzal a magyarázattal:
„Fiam, sosem tudhatod, mikor lőnek újra ránk.”
Azt csak később, vettem észre, hogy a motorblokk, sajnos már hiányzott belőle, mert egyszer valaki elkunyerálta, és kerti traktort épített belőle. De cseppet sem zavart, loholtam a nagyszobába, hogy megérdeklődjem, miféle motor áll a fészerben. Nagyanyám alaposan lehordott, amiért engedély nélkül járkálok olyan sufniban, melynek minden négyzetcentiméterére jutott egy gyermek számára életveszélyes szuronyszerű rozsdás vasdarab, ezért nyomban elkiáltotta magát:
„Miska, a gyerek már megint kujtorog, hiányzott ez? – told ki azt a rohadt motort az udvarra, mert felgyújtom a fészereid.”
Majd kissé nyugodtabb hangvétellel közölte, hogy az emelt sárvédős, nekem krosszmotornak tűnő valamit – melyet ma inkább scramblernek neveznének, egyébként akkoriban csak enduronak hívták – előbb a nagyapám vásárolta munkába járás céljából, majd megörökölte apám, amikor eladta saját P21-es Pannóniáját, hogy az árából esküvői gyűrűt vegyen anyámnak.
Azt persze csak sokkal később tudtam meg, hogy motor alapját egy fekete T5-ös Pannónia adta, ezt építette át apám ily brutális módon, és használta egy fekete Kiskőrösivel, melyet arany John Player Special embléma díszített. Az eszméletlenül vagány, sportosnak számító P21-be vetett hite akkor szállt el, amikor a Balaton partján, viszonylagos nagy sebességkülönbséggel megelőzte egy nyugatnémet Z900-as Kawasaki. Mindez történt annak ellenére, hogy állítólag apám motorja volt az egyik leggyorsabb a régióban, de nem volt mit tenni, a japán erőgépek mintha az űrből érkeztek volna. Ekkor „döntött inkább a laza elegancia mellett”, és faragta testalkatához a T5-ös mohikánt.
Persze aznap délutántól hosszú évekig elválaszthatatlanok voltunk a motorral. Jó időben az udvar közepén, míg esőben és télen a központi sufniban kapott helyett, és pont annyira volt a falhoz igazítva, hogy még épp felülhessek rá.
Akkora nyálveszteség tán azóta sem ért, mint abban a néhány esztendővel, a visító brümmögések nem akartak szűnni, és egyre jobban belemerültem a motokrossz kultúra bugyraiba a csirkeudvarral szemben, ahol a legjobb haverom, a piros tarajú kakas egész nap kapirgált, és szemlélte, mi a fészkes fenét feszengek egy böszme, rozsdás vaskupacon.
