Tufák nyomában
Túrázni, motorral, az a vének játéka. Teljesen mást terveztünk, egy baráti, de feszített tempóban végrehajtott bevetést, amely során mindenki fegyelmezett, idegesítően precíz, és mesterlövészeket megszégyenítő pontossággal végrehajt.
Mégis, ez valami teljesen más lett. Öt ember még közelebb került egymáshoz, az egyének levetkőzték eddig levetkőzhetetlennek hitt egyéniségeiket, és idegesítően precízen, mesterlövészeket megszégyenítő pontossággal tűzték ki a célállomást, melyet kicsit lassan, de végül mindenki a legnagyobb biztonságban elért.
Már az indulás előtt sejteni lehetett, az égiek nem kedveznek, az özönvízszerű eső érkezni fog, csak adott némi haladékot. Az egyesülést követő percekben megfogalmazott kíméletlen eligazítás elménk legmélyebb bugyraiba hatolt, és harminc év tapasztalatát senki nem merte kétségbe vonni.
A zord égbolt berzenkedve tekintett az öt lovasra, akik tudomást sem véve a világvége hangulatról nekilódultak a közel kétszáz kilométeres útnak. A japán császár a legerősebb emberén túl két ropogós mitugrászt, és egy bölcs időutazó tudóst biztosított az angol diplomata mellé, hogy az elérje végcélját, és hazatérjen egy páratlan világba, amely kissé kietlen, rideg, mégis inkább vígan zengő manók rendszabályozzák, mintsem hétköznapi, gyarló, életet csak imitáló vegetálók.
Velence mellett suhanás, az eső csepereg, a Tufa-túra megremeg, de az út folytatódik, majd irány a nagy tó, csücsökből közelítve, de előbb még érkezik Füle. Varázslat, a derékszögű kanyar, benne a meseház, baloldalt a temető, hol telihold éjjelén, egy tiszta éjszakán ránk borulnak a csillagok, a környékbeli dombokon húzódó pincék megmosolyognak, a szántófölddel határos sírok állandó vendége pedig egy óriási szarvasbika. Füle mindig csoda, így most is, az égbolt felettünk tisztul, pedig a távolban mindenütt szakad, érzem, mégis a nyárközepi naplemente egy hatalmas napraforgóföldön köszönt ránk. Ott, akkor egy elszakíthatatlan kapocs képződik, mindenki végzi a dolgát, de együtt vagyunk, lélegzünk, izzadunk, majd indulunk.
Közben belém hasít a fájdalom, mintha egy búcsúról is szólna ez a túra, Esterházy épp tegnapelőtt ment el. Persze motoros firkász ne vegye szájára hazánk egyik legnagyobb íróját, de hát lóf@szt nem. Esterházy számomra halhatatlan, az óriás, a gerinc, az etalon, gyakorlatilag minden, talán még a nevét sem írhatnám le, csak azt, hogy gyászolom a férfit, akinek köszönhetem az olvasás szeretetét. A Harmonia Caelestis tanított meg olvasni, és bár az első háromszáz oldal után majdnem feladtam, a következő háromszáz már eufóriában telt.
Tizenegy múlt, mire megérkeztünk, a fényszórókon pattogtak a rovartetemek. A halott rókát szerencsésen kerülte mindenki, az autósok sem izgulták agyon a dolgot, kivéve egyetlen sofőrt, aki feltehetőleg késésben volt a diszkóból.
Az olaszrizling sokáig kitartott, a mamut méretű vulkáni kövek pedig okoztak némi kihívást, mígnem széllel, és esővel lecsapott a felsőrendű erő, elkerülhetetlenül. A császári udvar katonái és az angol diplomata másnap búskomoran álltak a manószerű ház udvarán. Az őket külsőleg irányító játékmesterek inkább szociográfiai, és demográfiai eszmecserét folytattak, mintegy külső szemlélőként, eljátszadozva a körülöttük tartózkodó személyek múltjának és jelenének feltételes módba helyezett megközelítésével.
Leginkább talán a sarokban szunnyadó idős művész alkotásai, élete, és várható jövője foglalkoztatott, de egy bizonyos kapun túl néha nem ildomos tovább menni, így azon csak lábujjhegyre állva leskelődtem.
Vasárnap nehéz volt a búcsú, az eső továbbra is szemerkélt, a szél süvített, de talán mégis mindenki egyfajta sajátos örökkévalóságra vágyott, és megannyi Tufa-túra reinkarnációra.
Önök egy eső által elmosott, és részben meghiúsult motorostúra rendhagyó beszámolóját olvashatták.
A Yamaha XSR 900-ért pedig két cuppanós a Yamaha Motor Hungary-nek.
