Jul
12
2016

Az ébredés pillanatai 6. rész

A démon, aki még az első fék nélkül száguldó motorok versengésnél is jobban fagyasztotta gondolataimat, akitől az első pillantásra úgy megrendültem, hogy utána öt évig a televízió közelébe sem mentem.

Ez bizony nem volt más, mint a man-szigeti Tourist Trophy. Úgy nyolc éves lehettem, amikor egy ismerősömtől kölcsönkapott videó kazettán, melyen kizárólag motorversenyek voltak – bizony, pornó helyett ilyeneket kaptam kölcsön a boldog tudatlanság mámorában – belefutottam egy felvételbe, felfoghatatlan sebességgel közlekedő motorokról, fűszerezve néhány bukással. A versenyt fák, és házfalak szegélyezték, no meg az elhunytakról könnyezve nyilatkozó családtagok, és csapattársak.

TT

Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy többé sem látni, sem hallani nem akarok erről az egészről. Ez lehetett a démonizálás pillanata, a következő, tán legnagyobb, leküzdendő feladat, mely motoros életem során elém tornyosult.

Néhány évvel később, egy másik ismerősömtől karácsonyi ajándékként megkaptam az éves TT összefoglalót, melyet az első pillanatban legszívesebben kivágtam volna, de végül csak-csak belenéztem. Először rettegve, később kicsit enyhülve vettem tudomásul, hogy ezek a versenyzők azért mégsem őrültek, hanem bámulatosan motorozó hősök, akik ugyan a kelleténél jobban kockáztatják életüket, de cseppet sem abban a tudatban, hogy halál közeli élményben legyenek részük, sokkal inkább azért, hogy valami földöntúli állapotba kerüljenek.

TT

A végső TT katarzis pedig igazán akkor érintett meg, amikor huszonévesen, különböző sportmotorokkal, részben anyagi, részben időbeli megfontolásból, inkább a Mecseket választottam bármelyik versenypálya helyett. Aki tíz éve még motorozott, esetleg járt arrafelé, pontosan tudja, hogy működtek a dolgok, ezért nem is részletezem. Aki pedig kimaradt ebből az egész illegális őrületből, szerencsésnek mondhatja magát.

Az élményt szerencsére sértetlenül megúsztam, és némi tapasztalatot is szereztem a téren, miként nem illik forgalomban motorozni, viszont a Tourist Trophy iránti bizsergő vágy megfogalmazódott bennem.

Indulni persze soha nem mertem volna, a következményekkel tisztában voltam, sőt, sokáig még abban sem voltam biztos, hogy nézőként képes leszek-e elviselni a rettegést.

Amikor Bitter Sándor először rajthoz állt, még talán rajongói levelet is írtam neki, és persze egyoldalúan, de megígértettem vele, hogy többé oda vissza nem megy. A sors kegyetlen fintora, hogy Sándor ugyan már nincs velünk, egyben viszont ajándéka, hogy az utolsó néhány évben még a helyszínen is végigkísérhettem napjait, és talán volt olyan versenye, ahol indulás előtt utoljára szólhattam hozzá, meg nagyjából az első, aki célba érkezés után megpróbált kommunikálni vele. Hozzáteszem, ez egyik versenyzőnél sem egyszerű, nagyjából transz közeli állapotban haladnak át a célvonalon.

TT

És azt leszámítva, hogy nézőként és helyszíni tudósítóként ugyan nem minden alkalommal fostam össze magam a pálya szélén, mindvégig úgy gondoltam, hogy egy magamfajtának legfeljebb úgy lehet biztonságos ez a rendezvény, hogy motor „közelébe” nem megy.

Egészen 2014-ig sikerült megtartanom fogadalmam, amikor autó nélkül, szinte úgy érkeztem a szigetre, hogy komfortzónám messze magam mögött hagytam. Mindössze annyit tudtam, hogy talán lesz egy ágy, ahol álomra hajthatom fejem, arról viszont fogalmam sem volt, miként fogok egyik pontból a másikba eljutni két verseny között.

A sajtószobában morfondírozva végül megkérdeztem a mellettem ülő Jamie Robinsont, akivel addigra alaposan összehaverkodtam az évek alatt, hogy felülhetnék-e mögé egy-egy verseny közbeni, fotós helyszíneket felkutató hajszára. Az angol persze azonnal igent mondott, mindössze annyit kért, hogy alkalmazkodjak az ő időbeosztásához.

Életem talán legjobb, és legrosszabb döntését hoztam meg azon a júniusi napon.

TT

Robinsonról annyit érdemes tudni, azon túl, hogy ő Mr. Motogeo, hogy régebben a GP250-es világbajnokságon motorozott, majd az angol Superbike bajnokságban, aktív karrierjét pedig úgy zárta mielőtt Kaliforniába költözött, hogy kétszer is elindult a TT-n a hatszázasok mezőnyében.

A motor, amelyen utas voltam, egy 1200-as Ducati Multistrada volt, ezért hittem, hogy különösebb ideglelés nélkül megúszhatom a történetet. Rosszul sejtettem.

TT

Megvártuk az első néhány versenyző rajtját, majd egy kizárólag birkáknak és kis traktoroknak fenntartott hegyi úton áthajtottunk a pálya egyik északi pontjára. Utunkat körülbelül száz, kétszáz méteres szakadékok szegélyezték, sebességünk úgy százötven kilométer/óra lehetett, a Multistrada félpercenként egykerékre állt, én pedig sikítva, pityeregve könyörögtem egy egykor professzionális motorversenyzőnek, hogy menjen lassabban, amiből persze ő semmit nem hallott. Az ámokfutás nagyjából tíz percig tartott, és mire leszálltam a motorról, szinte elfogadtam, hogy bármelyik pillanatban végzetes balesetet szenvedhetünk. Addig talán fogalmam sem volt arról, mit hívunk kockázatvállalásnak, de arról sem, hogy egy motorversenyző agya mennyire eltérő dimenzióban forog.

Ezt követően kénytelen voltam visszaülni mögé, de megígérte, hogy a hivatalos pálya hegyi szakaszát baromira élvezni fogom, viszont kikötötte azt is, hogy önállóan nem mozoghatok, kizárólag az ő mozdulatait utánozhatom, és képzeljem azt, hogy repülünk, mint a madár. A pálya hegyi szakaszán sebességkorlátozás nincs, így azt hiszem tényleg repültünk. Talán kétszer voltam elég bátor ahhoz, hogy oldalra nézzek, ebből egyszer az Ír-tengert pillantottam meg alattunk, második alkalommal a Ducati sebességmérőjét, amikor külső íven kerültünk ki egy térdét aszfalton súroló motorost. De ezt most inkább hagyjuk.

Miután szerencsésen visszaértünk, leszálltam a motorról, és amikor eszembe jutottak a mecseki kalandok, mély szégyenérzet lett úrrá rajtam.

Szólj hozzá!