Az ébredés pillanatai 4/5

A félelmetes sportág iránti mágikus vonzalom nagyjából akkor kezdődött, amikor a szüleim négyévesen Bajára vittek, egy szemészorvoshoz, aki végül úgy döntött, a legjobb az lesz, ha az egyik szemem leragasztja.

E cikksorozat első része itt, a második epizód itt, a harmadik pedig itt található. (A szerk.)

Akkoriban még nem voltak kíméletes ragtapaszok, így hát anyám még aznap este úgy döntött, eltávolítja arcomról a tapaszt, amelynek előirányozottan egy hétig kellett volna fent maradnia. A langyos tea ellenére jött a bőr is, és az eszeveszetten megsajnált gyermek pozícióját kihasználva megvásároltattam magamnak a könyvesboltban a Motorsport című könyvet, mely máig is klasszikus darab, a cikkeim nagy részében segítség, bár igaz, egy éve eltűnt a költözésnél.

Volt ebben a könyvben egy döntött motorról készült fotó. A motoros lába súrolta a földet, a kép valami eszméletlen dinamikát sejtetett, de a rajtszámtábla ennek ellenére elképesztően menő volt. Nagy fehér, szinte négyszög alapon gyönyörű tipográfiával készült számok, kecses motor, és egy vagány, briliáns testtartású versenyző, akit úgy hívtak: idősebb Kenny Roberts. Aki ismeri, és némileg kedveli a motorsportot, pontosan tudja, ki ő. Az első amerikai világbajnok az akkor még európaiak uralta királykategóriában, a gyorsasági motoros világbajnokságon.

És az első, aki gyakorlatilag úgy verte meg a verhetetlennek hitt mezőnyt, hogy egyben új stílust honosított meg a gyorsasági versenyeken, amely nem volt más, mint az erőcsúsztatás. A kanyarokban túlpörgette a hátsó kereket, növelve így a kanyarsebességet. A gumicsíkot rajzoló, keresztben úszó motor félelmetes látvány volt mindenki számára, de Roberts így kontrollálta igazán a dolgokat. A stílust az Egyesült Államok dirt track versenyeiről hozta, a fent említett fotó is egy ilyen futamon készült még korábbi időszakából.

Kenny

A rettegést viszont az ébresztette bennem végérvényesen, amikor négyévesen megtudtam, ezeken a motorokon nincs első fék, így a félelmetes sebességgel kanyarba érkező versenyző kizárólag a csúsztatás technológiájával operál.

Majd érkezett a monda, melyről utólag persze kiderült, hogy valóságalapja hamis, én talán még ma is hiszek bene. Ez nagyjából arról szólt, hogy a dirt track versenyzők egy zacskó tört üveget tartogatnak a szájukban, és az utolsó körben, fokozva a feszültséget, a győzelemért harcolók apránként roppantanak egyet a zacskón. Persze tudjuk, badarság az egész, mert felérne egy önmagunk ellen elkövetett merénylettel, de sztorinak mégsem volt utolsó.

Ezek után persze alig hittem el, amikor huszonkét évvel, dirt track-észlelésemet követően ott álltam egy északolasz salakmotorpálya tövében, és legszívesebben sírva hazafutottam volna, de már késő volt. Európa, akkor legerősebb flat track motorját melegítették épp nekem, és a szerelők tenyerüket dörzsölték örömükben, amikor megpillantottak „kacsaruhában”.

A hivatkozott cikket csoda, hogy megtaláltam, a képek sajnos már nem élnek, de illusztrációként fogadjanak kettőt sok szeretettel.